Erkel Ferenc

(Gyula, 1810. november 7. – Budapest, 1893. június 15.)

Erkel Ferenc a XIX. században szinte mindvégig jelen volt sokoldalú, sok műfajú alkotóként, a XX. században mindvégig jelen volt alkotásaival és teremtő példájával. Kodály Zoltán, akihez alakját oly sok szál fűzte, joggal mondhatta róla születésének százötvenedik évfordulóján, hogy Erkelt „nem kell exhumálni”, hogy „máig él”, mert akadt olyan műve, amely nélkül nem teljes az Opera műsora. Hunyadit 1844 óta, Bánkot 1861 óta játsszák állandóan. Ha nem volt jó tenorista, átírták a Bánk főszerepét baritonra, csakhogy játszani lehessen. Úgy is hatott, talán még jobban. Most felnövekedő új közönségünk érdeklődése még tovább, beláthatatlan időre meghosszabbíthatja e művek életét.

200 évvel ezelőtt született Gyulán, e többnyelvű alföldi mezővárosban. A család gyökerei a XVI. századi Németalföldig követhetők; 1540 táján Pozsonyban és környékén telepedtek le. Kézműves, borász, tanító, muzsikus egyaránt akadt közöttük. A zeneszerző nagyapját, idősebb Erkel Józsefet, a pozsonyi palotával és gyulai kastéllyal rendelkező gazdag földbirtokos, gróf Wenckheim Ferenc hívta Gyulára. Idősebb Erkel a kastélyban lakott gondnokként, ahol a gróf engedélyével nyilvános zeneiskolát is működtetett.  Fia, ifjabb Erkel József, Németgyula tanítója és Magyargyula belvárosi templomának karnagya, utóbb a Wenckheim uradalom számtartója lett. Tíz gyermeke közül Ferenc volt a másodszülött s a legidősebb fiú. Középiskolai és zenei tanulmányait a pozsonyi bencéseknél, illetve Heinrich Klein ottani zeneszerzőnél végezte. Klein professzor személyes kapcsolatban állt Beethovennel; egyik művében, elbújtatva, felidézte a francia forradalom egyik indulóját, a Marseillaise-t is. Beethoven zenéjét és Beethoven szabadságvágyát tehát szinte a közvetlen forrásnál ismerte meg az ifjú Erkel, aki Pozsony után, grófi zenemesterként, Kolozsvárra került; a klasszikus bécsi zeneművészet remekei után itt az 1820 táján kibontakozó magyar történelmi opera úttörő alkotásaival találkozott.

1835 tavaszától élt Pest-Budán, hányatott sorsú magyar színtársulatok karmestereként. 1836-ban a német nyelven játszó, korszerű technikai berendezéssel és korszerű repertoárral rendelkező Városi Színház szerződtette másodkarnagyának. Amikor azonban 1837 augusztusában, nagy küzdelmek után megnyílt a Pesti Magyar Színház, tagjai között már az első naptól kezdve ott volt Erkel Ferenc. Kezdetben, mint ügyelő, 1838 januárjától azonban, mint a színház első karmestere. Ez utóbbi minőségében már közvetlen hatással lehetett a város zenei fejlődésére.

Első nagy tette a színház opera együttesének megerősítése és modernizálása volt. Növelte a zenekar és a kórus létszámát, műsorában lépést tartott a korabeli nemzetközi operaművészet fejlődésével. Donizetti, Bellini, Rossini több műve az ő betanításában és vezényletével érte meg első magyar nyelvű előadását – de Beethoven Fideliója, Weber Bűvös vadásza is. Ő maga 1840-ben jelentkezett először operaszerzőként, Bátori Mária című két felvonásos művével; e mű bemutatójának napjától hívják a teatrumot Nemzeti Színháznak. Már ezzel felhívta magára a közönség figyelmét, egy úton járva a történelmi múltja iránt a művészet és  tudomány minden műfajában erőteljesen érdeklődő közvéleménnyel.  Szenvedélyes történet históriai környezetben, virtuóz áriák és együttesek, az olasz mintát egyéni módon színező magyar zenei jelenetek: csírájában fellelhető már itt későbbi remekműveinek minden titka. Magyarország, a török hódoltság és pusztítás, a kuruc háború és a labanc megtorlás miatt, három évszázadra elmaradt a muzsika nemzetközi fejlődésében. Erkel zseniális felfedezése volt, hogy kora közönségét nem a legfejlettebb európai technika mesterfogásai csábítják egy-egy történelmi operatéma megismerésére, épp ellenkezőleg: önnön történelmi érdeklődése hozhatja közel az opera műfajához. E felismerés jegyében születtek legtökéletesebb remekei: a Hunyadi László (1844), és a Bánk bán (1861). De ezen az úton haladt többi operájával is (Sarolta, 1862; Dózsa György, 1867; Brankovics György, 1874; Névtelen hősök, 1880; István király, 1885). Stilárisan egyre távolabb jutott fiatalkori műveitől: tanult Verditől (a hazai Verdi-kultusz története elválaszthatatlan Erkel nevétől), a színmagyar népies operát kultiváló Mosonyitól, az 1870 táján népszerűvé vált orientalizmustól (Saint-Saëns, Goldmark), kései műveiben Wagnertól is (bár itt nem hagyható figyelmen kívül négy muzsikus fiának Gyulának, Eleknek, Lászlónak és Sándornak zeneszerzői asszisztenciája és stílus-módosító hatása sem).

Erkel, a zeneszerző, nemcsak az opera műfaját gazdagította. Kodály hívta fel rá a figyelmet, hogy „már Erkel Ferenc elindult azon az úton, amelyen a zenét a nép felé, a népet a zene felé közelíteni lehet. Egész sor népszínmű zenéjét írta meg, népdalok felhasználásával.” Majd hozzátette: „Kár, hogy nem ment tovább. Talán túlságosan nagynak látta a távolságot a népdal és az opera között, hogysem áthidalására döntő kísérletet tett volna.” Ez az „áthidalás” a XX. század magyar zeneszerzőire maradt, de tény, hogy Erkel népszínmű-zenéi sokban hozzájárultak Pest-Buda és Budapest magyarosodásához.

Kiváló, virtuóz képességű zongoraművész volt. Ő mutatta be Magyarországon Chopin f-moll zongoraversenyét, Beethoven Esz-dúr koncertjét (a zongora mellől vezényelve). Nyolcvanadik születésnapján Mozart d-moll zongoraversenyének tökéletes előadásával ejtette ámulatba a filharmonikusok közönségét. Olyan kitűnő zongorista volt, hogy 1875-ben, a Zeneakadémia alapításakor Liszt Ferenc mellett ő lehetett az intézet másik zongoratanára.

1853-ban ő alapította a Filharmóniai Társaságot, melynek élén ötvennél több koncertet adott, polgárjogot szerezve a fővárosban a rendszeres zenekari koncert műfajának. Műsorrendjét a mindenkinél jobban tisztelt Beethoven műveire alapozta, de ő volt a kezdeményezője hazai kortársai – Liszt, Mosonyi, Volkmann – kultuszának is. Ő vezényelte 1865-ben Beethoven IX. szimfóniájának első magyarországi előadását.

Zenén kívüli tette volt a hazai sakkélet fejlesztése. Elnöke volt a Pesti Sakk Körnek; játszmái iránt a nemzeti szaksajtó is érdeklődött.

A Hunyadi László és a legnépszerűbb népszínművek évében, 1844-ben komponálta a magyar Himnusz zenéjét. E műve pályázatra készült és elnyerte annak első díját – néphimnusszá azonban, a szó igazi értelmében, maga a nép tette. Az 1903-as törvény már csak a nép korábbi döntését erősítette meg. Ezen 1949-ben változtatni akart az államvezetés. Kodály volt megint, aki ismerve a nép ragaszkodását jelképeihez, biztosította a mű életének folyamatosságát. Történelmi szimbólumként idézte a Himnuszt Liszt Ferenc, Dohnányi Ernő és Lajtha László egy-egy műve.

Az elmúlt években, egy évszázaddal a zeneszerző halála után, megkezdődött Erkel műveinek kritikai kiadása. Kottáinak megjelenése minden bizonnyal új fejezetet nyit e kompozíciók recepció-történetében. Mert meglepetés, felfedeznivaló a harmadik évszázad muzsikusainak és zenebarátainak is maradt e páratlanul gazdag életműben.

Bónis Ferenc
elnök, Erkel Ferenc Társaság

Ajánlott irodalom:

Szabolcsi Bence: A XIX. század magyar romantikus zenéje (szerzőnek A magyar zene évszázadai című gyűjteményes művében), Bp. 1961

Major Ervin: Fejezetek a magyar zene történetéből, Bp. 1967

Németh Amádé: Erkel Ferenc, Bp. 1967

Németh Amádé: Erkel Ferenc életének krónikája, Bp. 1973

Bónis Ferenc (szerk.): Magyar Zenetörténeti Tanulmányok [I.], Írások Erkel Ferencről és a magyar zene  korábbi századairól, Bp. 1968; Magyar Zenetörténeti Tanulmányok [VI.] Erkel Ferencről és koráról, Bp., 1995; Magyar Zenetörténeti Tanulmányok [VIII.] Erkel Ferencről, Kodály Zoltánról és korukról, Bp. 2001

Legány Dezső: Erkel Ferenc művei és korabeli történetük, Bp. 1975

Bónis Ferenc: A Budapesti Filharmóniai Társaság százötven esztendeje, Bp. 2005

D. Nagy András: Az Erkel család krónikája, Bp. 2010

Himnusz. Kölcsey Ferenc és Erkel Ferenc kéziratának hasonmása Bónis Ferenc tanulmányával, Bp. 2010